Molnár Zalán beszámolója.
Ebben az évben, az ETSN munkáján keresztül lehetőségem nyílt részt venni az ECHA konferencián és kiszélesíteni a perspektívámat a tehetséggondozásban jelenlévő, ám gyakran figyelmen kívül hagyott nehézségekkel kapcsolatban. Ezenfelül a konferencia lehetővé tette számomra, hogy megismerjek különböző attitűdöket az oktatás, a tehetséggondozás és a személyes fejlődés (ill., annak lehetővé tétele) területén. Továbbá kiemelkedő lehetőségem nyílt megismerkedni és kapcsolatokat kialakítani olyan személyekkel, akiknek ezek a kérdések fontosak.
Megosztanék itt néhány gondolatot, amelyek a konferencián gyakran felmerültek, és úgy vélem tanulságosak lehetnek. Először is, sok szakértő megfogalmazta, hogy azzal, hogy a hibákat vagy a sikertelenséget minden áron elkerülendőnek tartjuk, egészségtelen gondolkodási sémákra kényszerítjük rá magunkat, amelyek igazából nincsenek a segítségünkre. Még nagyobb problémát jelenthet, ha ezt a hozzáállást a tanuló a tanártól veszi át. Noha nem kell felbátorítanunk magunkat a hibázásra, azok természetesnek tekintése nélkül nem tudunk hatékony tanulási környezetet kialakítani, legyen az kifejezetten a magasan teljesítők, vagy általánosságban bárkinek a tanulási környezete.
Molnár Zalán
Azt is fontos felismernünk, hogy bár minden tanuló nagyjából egyforma mennyiségű oktatásban részesül, azonban nem azonos minőségű oktatást kap. Itt a minőség nem megszokott értelemben értendő, hanem inkább „a tanuló szükségeinek megfelelő”-ként. Mivel a tanulóknak eleve eltérő szükségeik vannak, így kiemelkedően nehéz ebben az értelemben egyforma minőséget nyújtani. Ugyan vannak bizonyos lépések, amik segítenek ezen, mint például a kisebb osztálylétszám, de úgy gondolom, ez a probléma még mesze nem megoldott.
Mindez átvezet egy harmadik ponthoz, a tanuló „egyediségének” a figyelembe vételéhez. A legtöbb diák nem szereti magát különbözőnek/másnak érezni, különösen akkor, ha ez egy sajátos nevelési igényhez való alkalmazkodás miatt történik. Ugyanakkor például egy adott területen kiemelkedő tanuló, lehet, hogy többet érne el az átlagtól eltérő módszertani segítséggel. Ez a két hozzáállás látszólag ellent mond egymásnak, azonban végső soron a tanulótól függ, hogy melyik működik jobban az ő esetében. Ez a sajátos nevelési igény esetén túl is általánosítható elv. Egyes tanulók vért izzadhatnak sikertelenül, míg mások könnyedén kiemelkedő sikereket arathatnak ugyanazt a tanuláshoz való hozzáállást használva. Fontos, hogy ezt elfogadjuk, és ne kényszerítsünk a diákokra olyan módszereket, amik hátráltatják őket a tanulási folyamatban.
Ezeken kívül van egy kérdés, amit jobban részletezni szeretnék, mivel úgy gondolom, hogy rengeteg diákot érinthet, és ez pedig a tehetséggondozásban való részvétel és a tehetségazonosítás kérdése. Sok országban a tehetségazonosítással szembeni ellenérzés komolyan jelen van, szerencsére a magyarországi hozzáállás más. Nálunk a tehetséggondozásban való részvételhez szükséges, hogy a tanulók tudomást szerezzenek a különböző programokról és jelentkezzenek rá, sok esetben szükség van arra, hogy azonosítsák a tehetségüket. Viszont ez két okból sem ideális. Az első ok jól ismert, hogy ha a gyermek tanárai vagy szülei (idősebbeknél esetleg ő maga) nem gondolják a diákot tehetségesnek, és /vagy nem keresnek neki megfelelő programokat, akkor előfordulhat, hogy a diák a tehetséggondozó programokból kimarad. Ez potenciálisan az egész életére pozitívan kiható segítségnyújtásból való kimaradást is jelentheti. A második okról keveset beszélünk. Vannak diákok, akik egyszerre tehetségesek, de valamilyen pszicho-edukációs nehézséggel küzdenek, őket hívjuk „kétszeresen kivételes”-nek. Ők sajnos gyakran nagyon átlagosan teljesítenek, mivel a „problémáik” „elfedik” a bennük rejlő tehetséget. Ahogy jelenleg a legtöbb helyen megközelítjük a tehetséggondozást, ők sem kapják meg a szükséges segítséget.
A konferencián az egyik kedvencem, a matematikai kreativitás felméréséről szóló workshop ajánlott egy megoldást erre a problémára. Javaslatuk az volt, hogy viszonylag gyakran legyenek olyan különleges órák, amelyeken a diákok olyan kognitív funkciókat használó feladatokat oldanak meg, amik az általános iskolai tanrendben nincsenek jelen. Célszerű ezeket olyan kicsi csoportokban tartani, hogy mindenkire lehessen figyelni, és ezáltal felmérhető legyen, hogy a diákok teljesítménye, viselkedésük és a szabályrendszerekhez való alkalmazkodásuk milyen, ami alapján megállapítható, melyek azok a diákok, akiknek másképp gondolkodnak és különleges segítségre van szükségük.
Szeretnék valamivel kevésbé specifikus gondolattal zárni. A konferencia fő témája a személyes fejlődés volt, mégis, amiről rengeteg szakértő beszélt, az az inkluzivitás. Nem nehéz megérteni, hogy miért. Jó, ha felismerjük, hogy minden diák többet tud elérni, ha úgy hagyjuk fejlődni, ahogyan a legjobban tud, vagyis egy intézményen belül minden típusú diák számára biztosítjuk a legmegfelelőbb oktatást legyen az kiemelkedően tehetséges, átlagos, kétszeresen különleges, vagy bármilyen.
