Tehetséggondozás Indiában

Fuszek Csilla beszámolója:

 

Az indiai Barodában található The Maharaja Sayajirao Egyetem és a Punében található Társult Európai Tehetségközpont, a Tribal Mensa meghívására 2020. januárjában 8 napot tölthettem Indiában.

 

A nemzetközi hírű Maharaja Sayajirao Egyetem, Nyugat-India egyik legrégebbi oktatási központja; Neveléstudományi Tanszéke januárban egy nemzetközi konferenciát szervezett Inklúzió az Oktatásban címmel. A témák az indiai társadalom felépítésével, történelmi hagyományaival, egyenlőtlenségeivel függtek össze. Jelentős hangsúlyt kapott a fiúk és a lányok oktatáshoz való egyenlő hozzáférési joga, illetve az LMBT – a szexuális és nemi kisebbségek – ezek közül is különösen a transzneműek megfelelő inklúziója. Megjelent a témák között a fárszi és a muzlim népcsoportok helyzete, illetve a különleges bánásmódot igénylő gyermekeknek, ezek között a tehetséges tanulóknak a speciális igényei is.  Ezzel a témával kapcsolatosan tarthattam előadást a magyar és az európai hálózatosodási törekvésekről, illetve a tehetséggondozásról szóló szekcióban különböző országok tehetségazonosítási politikájáról. 

 

 

A tehetséggondozásnak Indiában közel sincs olyan múltja, mint hazánkban, az első kimondottan tehetséggondozó, a diákokkal 16 éves korukig foglalkozó intézményt, a Jnana Prabodhini iskolát csupán 1963-ban alapították. Mind a mai napig leginkább ez az iskola, illetve társult intézményei fémjelzik az indiai tehetséggondozást. A bekerülés szigorúan pszichológiai tesztek alapján történik. Az angol és maráthi nyelven folyó oktatás tartalma hindi vallási hagyományokra épül, lényege/célja pedig a tehetséges emberek haza iránti felelősségvállalásának tudatosítása. Bár a középpontban a hagyományok, a vallásos szellemiség áll az iskola modern, kimondottan nyitott szemléletű. Egy-egy évfolyamon csupán egy – indiai viszonylatban kislétszámú – 45-55 fős osztályt indítanak, a távol lakó tanulóknak pedig kollégiumok biztosítanak; az itt végzettek életük végéig visszajárnak az alma materükben tartott alumni találkozókra. Engem is egy korábbi diák kalauzolt végig az intézményen, melyhez egy főleg tehetséggondozásra specializálódó, egyetemekkel együttműködő pszichológiai intézet is tartozik számos PhD hallgatóval. 

 

 

 

20 évvel ezelőtt Dr. Narayan Desai vezetésével szintén ebből az iskolából indult ki az India és Európa-szerte elismerést kiváltó Tribal Mensa tehetséggondozó program, mely pár évvel ezelőtt elnyerte az Európai Tehetségközpont címet is. A program lényege, hogy a minden infrastruktúrától sokszor meglehetősen távol eső falvakban található „törzsi iskolákban” a Központ megkeresi a különlegesen tehetséges tanulókat.  A tehetségazonosítás – az indiai hagyományok alapján – természetesen intelligencia tesztekkel történik. A programba beválogatott tanulóknak heti rendszerességgel gazdagító programokat biztosítanak, esetenként pedig – az anyagi lehetőségeik függvényében – nyári táborokat is. Bár európai szemmel ezek a helyi nyelveken oktató „törzsi iskolák” sokszor rendkívül szerény körülmények között tömörítik a városoktól távoli területen élő diákokat, valójában az egyetlen felemelkedési esély számukra. A tanulók jellemzően csak a szünidőt töltik otthon, az iskolában a földön ülve tanulnak, a kollégiumban a földön alszanak, a kollégiumi szoba egyetlen berendezési tárgya tanulónként egy-egy kis nyitott polc, melyen az iskolai felszerelés mellett - sokszor rongyokból összevart – alvó „matracukat” tartják. Az általam meglátogatott khadkalei általános iskola 450 oda járó szegény sorsú gyerekét 15 elkötelezett helyi tanár tanítja, vigyáz rájuk a hétvégén a fiú, illetve a lány kollégiumban. Sok iskolához tartozik egy kis mezőgazdasági földterület, amit a gyerekek a helyi tanterv keretében művelnek. 

 

 

 

A városi iskolák jellegzetes fajtája a főleg középosztályból érkező, a helyi nyelv mellett az angol nyelvet is beszélő diákokat fogadó, brit történelmi hagyományokra épülő „English medium” (angol közvetítő nyelvű) általános és középiskolák. Punében a Dr. Kalmadi Shamarao Általános és Középiskolába jutottam el, amelynek különlegessége, hogy Pune, illetve India egyik első iskolai tehetségközpontjának, a Kaveri Oktatási Tehetségközpontnak  is helyet ad. A 6 éve alapított központ tevékenysége szerteágazó, az évek alatt mintaadóvá vált a környék iskolái között, egyre többen tervezik felépítésének és módszertanának átvételét. A Központ munkatársai az iskolai tehetségazonosítás, az iskolai és iskolán kívüli gazdagító programok pl.: tudományos táborok megszervezése mellett egyedi tanulói, illetve szülői tanácsadással is foglalkoznak, kielégítik az iskolán belül felmerült igényeket, ugyanakkor számos külső megkeresést is kapnak. A központ megálmodója és állandó tanácsadója Dr. Devasena Desai; több innovációja is bevezetésre került, például az úgy nevezett „Gifted Katta” / „Tehetségsarok”, ahol random módon egy-egy iskolai óráról kimaradva megfelelő tanári irányítással közös projekteken vagy egyéni programokon vehetnek részt a tanulók. 

A tehetséggondozás területén egy alig két éves kezdeményezés az egyik, magyar szemmel, hatalmas  (6000 tanulós), főleg Pune város szegény rétegéiből, sokszor nyomornegyedeiből érkező lányiskolában – egyelőre pilot jelleggel – az úgy nevezett „G” (G=gifted=tehetséges) osztályok évfolyamonkénti bevezetése. Egy-egy ilyen osztály kb. 70 fős, az iskolai tehetségazonosítás után a legjobb felső 10 %-t célozza meg.  A lányok heti 2 órában kapnak gazdagító programot. A gazdagító program egy több évre, a helyi lehetőségekkel összhangban összeállított egymásra épülő rendszer, megcélozza a gyerekek énhatékonyságát, felelősségtudatát, azokat – az ebben a társadalmi rétegben hiányzó – soft-skilleket akarja kialakítani bennük, amik elengedhetetlenek a hosszútávú sikerhez. Míg nem jártam ott és nem töltöttem el néhány a diákokkal magam se hittem volna, hogy 70 fős osztályban lehet élményt adóan tanítani. A diákok alapvetően másképp viselkednek, hozzá vannak szokva, hogy ilyen létszám mellett kell közösen kell gondolkodni, csendesen egymásra és a tanárra figyelve dolgozni.